Kis-Milic könnyedén
Vezekelni sosem késő
Azt gondolnánk, hogy a Zempléni-hegységtől északra emelkedő Milic-hegység egyik legszebb panorámáját megtapasztalni csak úgy lehet, hogy az ember térdig járja a lábát és a nyelvét taposva kapkod levegő után. „Bizony, mondom néktek”, van rá lehetőség, hogy különösebb megerőltetés nélkül is megtapasztalja az ember azt a gyönyört, mely a Kis-Milicen épült Károlyi kilátón való bámészkodás jelent. Íme hát az eset, ahogy megesett:
Nem szívesen teszem, de most minden olyan túrázót, aki mellőzni szeretné a fáradságot, arra kérek, üljön autóba, és Sátoraljaújhelyt Észak felé elhagyva, Széphalmot, Mikóházát és Pálházát átszelve a Füzérkajata utáni hegyi szakasz végén vegye az irányt balra, és Füzérkomlóson keresztül autózzon egészen Hollóházán túl, ahol még mielőtt Kékedre gurulna, forduljon jobbra, majd kb. 50 m után megint jobbra. Az autó itt egy keskeny, de annál szebben leaszfaltozott erdei útra tér, mely a Bohó-réten át egészen Lászlótanya végéig, az egykori kastélykert parkolójáig visz.
Ott leparkolva ideje felvenni a nyúlcipőt, és uzsgyi, neki a hegynek. Habár a kerítés mellett is fel lehet mászni a kék jelzésű turistaútig, akinek még ez is meredek, sétáljon vissza az aszfalt úton, és balra feltérve kezdje meg a kéken az oda-vissza kb. 3-4 órás sétát.
Széles, könnyen járható az út egészen a Nagy-Milic határkövéig, ahol sajnálattal tapasztalható a bosszantó látvány, mi szerint „szlovák barátaink” kisajátították maguknak a csúcs-határkövet s az információs táblát egyaránt. A tábla tetején megmaradt trikolor szalagocskán kívül gyakorlatilag semmi sem hirdeti, hogy ez még magyar föld, hacsak nem az obeliszk magyar oldalán a szlovák címer alatt vöröshomályba vesző nagy Magyarország folt.
Amúgy kellemes piknikhely a csúcs, ahol egy asztal és két pad szolgálja a pihenés, vagy éppen az étkezés engesztelő perceit. Itt jegyzem meg, hogy ottjártunkkor elég sok szemét hevert a fák között. Ugye te nem vagy az a fajta, aki szétdobálja az erdőben, amit nincs kedve már cipelni? Mellesleg ez a világ egyik nagy talánya: a szerencsétlen felcipel magával egy kólával teli flakont, majd amikor az már kiűrül, nem bírja tovább cipelni és eldobja.
A pihenést akár haszontalannak is nevezhetnénk, ha figyelembe vesszük azt, hogy a hátralévő néhány száz méter megtétele még az alföldhöz szokott bakancsosoknak sem nagy kunszt. Megjegyzem – szerencsénkre – mi pont az őszi vedlés előtt kaphattuk lencsevégre az erdő színpompás ruházatát, így a máskor oly komor és sötét bükkerdő sárga-barna színei színorgiát tartottak a Nap sugaraival.
Akkor hát a határ mentén, az obeliszktől jobbra folytatjuk utunkat, mely zöld és kék jelzésű turistaút egyszerre. Isten ments, hogy valaki a szlovák, vagy orosz tudását bevesse a nemsokára előtűnő útjelzőtábláknál, ugyanis az (sárgával jelölve) nem az általunk keresett célponthoz, hanem a szlovákiai oldalon lévő „Male-Milichez” vezet, melynek érintésével az Izra-tó felé tévedve Pusztafaluban köt ki az ember.
Mi csak bandukoljunk tovább a kéken-zölden, és az utolsó 30 métert kissé kövecses ösvényen megtéve máris előttünk magasodik a Károlyi kilátó. Most nem írnék arról bővebben, mi a csudától olyan gyönyörű itt a kilátás, inkább győződjön meg róla mindenki, akit érdekel. Jól néznénk ki, hogy a nehéz, meg most, a könnyű túra leírása után még azoknak is kedveznék, akik fel sem akarnak mászni a kilátóra.
A visszaút sajnos kissé kényszeres, ugyanis az autó ott vár bennünket a parkolóban. Visszafelé – bár ugyanarra megyünk, amerről jöttünk – nem ad okot a csüggedésre, hiszen fordítva látjuk az utat s így a látvány is újnak hat. A fiatalnak tűnő szálbükkösök szegélyezte út ottjártunkkor bőséges gombaáldással kecsegtetett, így a túra végén vacsora címén tojásos-és rántott gombával, no meg pálinkával és borral dicsértük a napot.
És még valami: a tél közeledtével kissé hűvös is lehet, így nem árt meleg ruhát is magunkkal vinni. Nagyon fontos, hogy ködmentes idő legyen, ellenben kidobott idő és fölös fáradozás az egész. Ködös időben inkább pincelátogatást javaslok.
Egészségetekre!